Idén már szinte egyáltalán nem megyünk vásárra vagy kézműves piacokra, legfeljebb szakkiállításokra. Tavaly viszont szinte minden hétvégét valamilyen vásáron töltöttük, és bár olykor hihetetlenül szórakoztató és különleges élmény volt, összességében egyikünk se bánja, hogy ilyet nem csinálunk már.

Ismeritek azt a viccet, amikor két irodista lemegy Szegedre eladni néhány zacskó mandulát? Nem? Valószínűleg azért nem, mert rólunk van szó, és még nem meséltük el senkinek.

Az úgy volt, hogy sikerrel jelentkeztünk a szegedi Hídi-vásárra, ami Közép-Európa legnagyobb kézműves piaca a város Belvárosi hídján. Mindenki gyönyörű standokkal érkezik, itt a gyártók tényleg a legszebb arcukat mutatják!

Ebbe a közegbe érkeztünk meg mi szombat hajnalban. Csakhogy engem csütörtökön elütött egy autó biciklizés közben, mankó nélkül három lépést tudtam nagyjából megtenni, azzal pedig mondjuk tízet. És amikor megérkeztünk, szakadt az eső, ami ellen nekünk semmilyen védelmünk nem volt. De persze megint késtünk, még épphogy beengedtek minket autóval a standunkhoz, ahol Daniella kirakott engem azokkal a cuccokkal együtt, aminek nem gond, ha nedves lesz, aztán elment a Praktikerbe megvenni a beázás elleni kellékeket.

Szegeden három napot voltunk, ez alatt feldőlt a molnárkocsi a termékekkel, megbüntettek tilosban parkolásért, és rosszul adtunk vissza egyszer. Én azóta se értem, hogy csináltuk, de veszteségesek lettünk, miközben a standunknál folyamatosan tömeg volt. Az egészből mégse erre emlékszem, még csak nem is a fájdalomra, ami a napi 12 órás ácsorgástól alakult ki a lábamban. A rengeteg biztató szó, a szegedi barátaink meglátogatása, az esti iszogatás a dóm mellett sokkal élesebben él az emlékezetemben minden bénázásnál.

Azon a nyáron voltunk utána Debrecenben, Szolnokon, a Hegyvidéken, majd 10 napot Kapolcson – mindenhonnan szuper sztorijaink vannak, és majdnem mindenhol veszteséges volt az ottlétünk. Utólag tudom, hogy ennek két oka volt: egyrészt az egész kézműves-koncepció hibás, másrészt mi igazából egyszerűen nem vagyunk piaci kofák.

Kezdjük a szomorú igazsággal a kézműves vásárokról. Ezek jellemzően egy-egy város vagy kerület nyári fesztiválja alatt a középpontban, a legszebb utcában zajlanak, és szinte minden esetben nagyon jó a városnak, a vásár szervezőjének, a piacon megjelenő, kínai utánzatok forgalmazóinak – mindenkinek, kivéve a kézműves gyártóknak. Nekünk ugyanis egy-egy vásár az úgy nézett ki, hogy miután két napig éjjel-nappal gyártottunk, utána két napig éjjel-nappal piacoltunk, majd jött a leltárazás, a könyvelés és az összes többi utómunka. Éppen emiatt egyébként nagyon könnyű észrevenni az igazi gyártókat és azokat, akik csak megveszik valahol vagy valakitől a termékeiket, és lényegében csak kereskednek vele. Aki viszont igazi kézműves, ő a vásár alatt is dolgozik, csomagol, címkézi a portékáját, aprít vagy hajtogat. Egyik legrosszabb élményem volt látni azt, hogy a mellettünk álló bőröveket készítő család a stand mögött éjjel-nappal dolgozott, apa és lánya egyaránt, míg velük ellentétben a velem szemben lévő standnál a kínai utánzatokat forgalmazó fickó két napig csak ivott. Nem nagyon kellett dolgozniuk: az igazi árut megcsodálták az érdeklődők, de megfizetni nem tudták, aztán átmentek a túloldalra, ahol negyedannyiért megvették. Ez a szomorú igazság a kézműves vásárokon, a csillogás mögötti szenny. 

A másik ok, ami miatt már nem járunk piacokra, saját magunk vagyunk. Egyszerűen nem nekünk való ez az életforma. Például miközben a végletekig elmegyünk a csomagolás tökéletes összeállításánál vagy a mandula hibátlan pörkölésénél, addig valahogy sosem sikerült úgy felkészülnünk egy vásárra, hogy ne hagyjuk otthon a szükséges holmik felét. A csúcsot szerintem én értem el, amikor tavaly egyszer konkrétan úgy kezdtem el dolgozni a Wampon hogy nem vittem ki a bélyegzőt, az állványt, egy tollat, a szórólapot és még egy apróságot – a tasakos termékeket.

Bárhogy is alakult, őszintén szólva egyáltalán nem bánom, hogy idén kihagyjuk az összes kézműves vásárt, de azt sem, hogy tavaly majdnem mindegyiken részt vettünk. Elképesztően sok sztorink van abból az évből, és rengeteget megtudtunk a vevőinkről és a finomságainkról. A rengeteg visszajelzés adott erőt, hogy folytassuk, és ahhoz is, hogy tökéletesre fejlesszük az ízeinket. Ha pedig ennek az volt az ára, hogy egy rakás pénzt rááldozzunk, és még annál is több időt rászánjunk, akkor is azt gondolom, összességében megérte.