A Dióhéj indulási előtti időszakában számunkra az egyik legizgalmasabb újdonság a Nagybani Piac volt. Az M5-ös autópálya bevezető szakaszában található piac monumentalitásában, működésében és kínálatában teljesen lenyűgözött minket. De hogy mi mennyire nem odavalók voltunk, azt talán azt bizonyította a legjobban, hogy állandóan ellenőrnek néztek minket. 

A Budapesti Nagybani Zöldség-Gyümölcs Piac az ország legnagyobb termelői és elosztó piaca. „Hetenként hat napon találkozik a termelők és a nagykereskedők árukínálata a kiskereskedők és a vidéki nagykereskedők keresletével” – írják a honlapon, és hozzáteszik, hogy itt egész évben folyamatosan kaphatók friss zöldség- és gyümölcsfélék, déligyümölcsök, gomba, tojás, méz, konzervek, tartósított élelmiszerek, édes áruk, de még csomagolt húskészítmények, tejtermékek és üdítő italok is. Számunkra is megdöbbentő volt, hogy mennyire gyönyörű itt az áru. Tényleg, még a fagyos tél idején is olyan szép volt a paprika vagy a retek, hogy az szinte megszólalt, követelte, hogy vegyék meg. Ráadásul óriási a kínálat, 2010-ben 400 tonna áru cserélt itt gazdát, tehát minden nagyon pörög, kesudiót például legalább 10 különböző standon lehetett kapni – és nyilván ez egy marginális terméknek számít. Minket teljesen ámulatba ejtett ez a szinte befogadhatatlan mennyiségű termék. Olyan volt, mintha valami mesebirodalomba csöppentünk volna – igaz, erre több dolog is rájátszott.

Kezdjük például a nyitva tartással: a piac hétköznap este 9-kor nyit, és hajnali 5-kor zár. Na most mi éjszakai baglyoknak tartjuk magunkat, de azért ez még nekünk is fura volt. Aztán a következő: ahhoz, hogy bemenjünk, kell az autó forgalmija, és fizetni is kell. Ehhez se vagyok hozzászokva: én fizessek, amikor egy vagon pénzt el akarok költeni? Összességében egyébként nem nagy összegről van szó, és igazából megéri, mert a piac maga aránylag tiszta és kulturált. Rendezettnek mondjuk nehéz nevezni, mert ebben az eszeveszett nyitva tartásban is hihetetlen mennyiségű ember fordul meg, megállás nélkül jönnek a teherautók, kamionok, furgonok.

Aki idejár, profi: bemegy, azonnal tudja, hogy hova kell mennie, ahol némi villámalkudozás után vesz egy raklap paradicsomot, aztán megy is tovább. Nos, a legelső alkalommal velünk ez nem pont így zajlott, semmilyen szinten. Megmondom őszintén, nekem egyfolytában az volt a tapasztalatom, hogy vagy hülyének néznek minket, vagy apehesnek-vépéopésnak. Mindkettőre adtunk is alapot bőven.

Az első alkalommal Daniellaegyedül  volt kinn egy december 30-ai vacogós estén. Egy jó tanács: december 30-án ne menjetek a Nagybanira, mert nem lesz ott senki! Daniella is így járt, de mivel először volt, nem igazán tudta, hogy most ez mi, úgyhogy bejárta a jeges szélben az egész placcot, mígnem a néhány nyitva tartó árus egyike megmondta neki, hogy ennek így nincs igazán semmi értelme. A következő alkalommal én is mentem vele. Akkor rengetegen voltak, mi azért mentünk, hogy mindenkitől megkérdezzük az árakat, hogy a pénzügyi tervben rendesen tudjunk számolni az alapanyagköltségekkel. A magos-aszalványos kereskedők persze nem egymás mellett vannak, hanem szanaszét a Nagybanin, mi pedig nem ismertük az egészet, én például többször benyitottam véletlenül olyan helyekre, ahová egyáltalán nem lett volna szabad. Ráadásul aznap épp egy nyomdával tárgyaltam, úgyhogy zakóban és nyakkendőben voltam! Mondanom se kell, mindenki anorákban és melegítőben volt rajtam kívül – kicsit se lehettem gyanús!

A következő alkalommal már vásárolni mentünk az első gyártáshoz. Akkoriban még hatalmas mennyiségnek tűnt számunkra 5 kg mandula vagy 5 kg földimogyoró, úgyhogy vettünk egy molnárkocsit. Csakhogy nem csomagoltuk ki a dobozából, mielőtt kimentünk volna a piacra, igazság szerint azt gondoltuk, hogy az össze van szerelve, úgy árulják. Hát igen, kérlek nézzétek el nekünk, azért korábban mindketten irodai dolgozók voltunk! Nem volt összeszerelve, nálunk pedig nem volt csavarkulcs, úgyhogy kézzel becsavartam mindent, aztán reménykedtem, hogy ezt az egy alkalmat kibírja majd. Elmentünk az első kereskedőhöz, Daniella lerendezte a pénztárnál a vásárlást, én pedig rápakoltam az árut a kocsira. Elindultunk, aztán szaladt utánunk az egyik árus, és amikor utolért megkérdezte:

- Ez a csavar nem belőletek esett ki?

Pff, üvöltött rólunk a profizmus! A negyedik hely után a kerekeket rögzítő 16 csavarból már csak 7 maradt meg, úgyhogy megmondtam Daniellának, ez a kocsi már csak a parkolóig fog menni, és addig is csak némi szerencsével. Ő elszaladt megvenni a szárított paradicsomot, én meg addig egy helyben állva vártam, és közben reménykedtem, az a néhány csavar megtartja addig a kerekeket, amíg kiérünk. A mai napig nem értem, hogyan, de sikerült eljutni a kocsiig – igaz, akkor már csak öt csavar maradt meg. A sztori egyébként fél év múlva még csattant egyet, amikor egyszer csak valahogy kiderült számunkra: a Nagybani Piacra be lehet hajtani autóval.

Aznap este volt még egy nagyon vicces incidensünk. Az egyik helyen csak aszalt meggyet vettünk, de arra többször is rákérdeztünk: ugye nincs benne hozzáadott cukor? Emellett ragaszkodtunk a számlához, miközben csak egyetlen terméket vettünk, abból is csak egy kilót. Amikor végeztünk a vásárlással, a fickó megkérdezte, hogy a vámos kollégák most merre vannak. Néztünk, hogy tessék?

- A vámos kollégáik. Kinn vannak a parkolóban vagy merre?

Mondtuk, hogy nem tudjuk, miről beszél, a fickó meg csak mosolygott. Bizonyára irtózatosan büszke volt magára, hogy lebuktatott két ellenőrt – mert szerintem a mai napig megvan győződve arról, hogy mi ellenőrök voltunk. Mi pedig az egész hazafelé tartó úton ezen röhögtünk. A saját bénaságunkon, azon, hogy mennyire nem illünk ebbe a közegbe, miközben hatalmas büszkeséggel gondoltunk arra, hogy akárhogyan is, de megcsináltuk.

Persze ma már nem a nagybani piacon vesszük az alapanyagokat, van olyan, amiről megkezdtük a közvetlen importtárgyalást. De akármennyire bénák is voltunk azon a télen a Nagybanin, a mai napig ez az egyik kedvenc sztorink a vállalkozásunk kezdeti időszakából.