Bevallom, nem számítottam rá, hogy ennyire nehéz vállalkozni. Sokszor elbizonytalanodom: tényleg kell ez nekem? – aztán mindig érkezik egy olyan visszajelzés, dicsérő szó vagy pozitív kritika, ami feltölt legalább addig, hogy a következő nehézségeket épp ésszel átvészeljem.
Máig világosan emlékszem, amikor egy borászat tulajdonosa felhívott, miután megérkeztek hozzá a mintatermékek. „Tóth úr, amit ettem, az a földi paradicsom volt, egy hetedhéthatáron át szóló csoda!” Persze azonnal zavarba jöttem, és mondtam, hogy nagyon köszönöm, de igazán ne túlozzon. Mire az úr azt válaszolta: „Nem-nem, engedje meg, hogy kifejtsem, ez az egyik legfinomabb ennivaló, amit valaha kóstoltam!” Persze rögtön utána felhívtam Daniellát, és elmeséltem neki, hogy van egy hely Magyarországon, ahol csodaként tartják számon az ínyencségeinket.
Egy másik alkalommal felkeresett minket egy ápolónő, aki megkérdezte, hogy mi milyen gyógyászati végzettséggel rendelkezünk. Kérdő tekintettel meredtem rá, és bevallottam, hogy semmilyennel. Meglepődve tudomásul vette, de hozzátette, hogy akkor valamire nagyon ráéreztünk, mert ő most jön egy orvosprofesszor képzéséről, ami a helyes táplálkozásról szólt. Az előadáson a professzor pontosan akkora mennyiségben állapította meg az ideális mennyiségű kesudió-, mandula vagy tökmagbevitelt, ami egy átlagos kiszerelésű Dióhéjban megtalálható ezekből az összetevőkből. A hölgy áradozva mondta, hogy mindenkinek ilyet kéne fogyasztania, ami ennyire jól van összeállítva: tápanyagokban gazdag, igényes, kiváló minőségű alapanyagokból készült. Ámulva hallgattam a szavait, minden mondata melengette a szívem.
Persze nem mindig futunk bele túláradóan pozitív visszajelzésekbe. Tíz különböző ízvilággal indultunk el egy rendkívül széles skálán, ha valaki végig kóstolja az összeset, mindig talál egy olyat, ami szerinte nincs eltalálva, de egy olyat is, amit isteninek érez – és ez szinte mindenkinél egy másik íz. Az indulás időpillanatában mi úgy gondoltuk, hogy 1-2 finomságot ki kell majd vezetnünk idővel, biztosan van olyan, ami nem annyira jó. Persze nem minden íz egyformán népszerű (az első 10-ből 5-5 arányban oszlanak meg a jobban és kevésbé kedveltek), de mire eljutnánk oda, hogy az egyiket esetleg kivezessük, pont akkor érkezik két-három visszajelzés: „ne már, az a kedvencem!”.
A legviccesebb mégis az, amikor mi dicsérjük egymásnak a Dióhéjakat. Általában ugyanis így egy év után már megununk egy-egy ízt, annyit készítettünk már, csomagoltunk már, kevertünk már, stb. Aztán egyszer csak találok belőle egy csomagot, ami ott hever, és pont éhes vagyok. A múltkor így jártam a Toszkána. Göndör fellegekkel. Az elején az volt a kedvencem, aztán annyit torkoskodtam belőle, hogy inkább más variációra álltam át, de idén valamikor újra ettem egyet. Mesefinom volt! Daniella rengeteget javított rajta, pedig én már régen is tökéletesnek tartottam. Nem tehettem mást, felhívtam a társam: „Daniella, ez isteni!” – nem bírta megállni nevetés nélkül J
Így telnek hát a hétköznapjaink. Befizetjük az adókat és a járulékokat, lerobban az egyik autó, probléma merül fel a FELIR-számmal – majd felhív a kapcsolattartó az egyik áruházlánctól, hogy megkóstolták a beszerzési osztályon a Színek víg manduláit, és teljesen el vannak ájulva, hogy az mennyire finom. És utána aznap valahogy minden sokkal könnyebben megy.
